"Ha valaki az életed részévé szeretne válni, akkor tesz azért, hogy része legyen. Tehát ne vesződj azzal, hogy fenntartsz egy helyet a szívedben olyasvalakinek, aki nem tesz azért, hogy ott maradjon."
Micsoda tanulság! Benőhetne már a szívem lágya!!
Monday, 24 October 2011
an effort / törekvés
"Ha valaki az életed részévé szeretne válni, akkor tesz azért, hogy része legyen. Tehát ne vesződj azzal, hogy fenntartsz egy helyet a szívedben olyasvalakinek, aki nem tesz azért, hogy ott maradjon."
Micsoda tanulság! Benőhetne már a szívem lágya!!
Wednesday, 12 October 2011
Wednesday, 31 August 2011
sivatagba zárva
az idei nyári kalandok a karavánszerájok sejtelmes (vicces, hogy ezt először 'ly'-vel írtam le, mert csakis a selyemre gondoltam :)) világába repítettek, olyan tájakra, amelyek mesékből váltak valósággá és varázslatukkal az ezeregy éjszakák világát idézték, olyan selymesen simogattak, mint a kelmék, amelyekkel évszázadokon át kereskedtek... a Selyemúton jártam, Dzsinginsz kán földjén, Kis Mukk birodalmában, azaz a mesés Keleten, Tadzsikisztán és Üzbegisztán földjén.
nem tervezgettem évek óta, hogy ide utazom, nem vágytam jobban ide, mint bárhova máshova, azt hiszem, vannak olyan utak, amelyek egyszerűen csak bennem vannak, és egyszer csak eljutok oda, épp akkor, amikor itt van az ideje. ahogy évekkel ezelőtt egy barátnőm - épp Afrika éveim voltak- találóan megjegyezte: "Vannak évek, ami bizonyos kontinensek vonzásában telnek, más évek, máshogyan." most ázsiai, pontosan selyem éveim vannak. két éve kínában jártunk az északi úton, most átléptünk a középső szakaszra.
ezt az utat egy elegem-van júniusi hétvégén döntöttem el. nem érdekelt, ki mit szól majd. annyiszor érdekelt már, hogy bizonyos munkák, emberek, szerelmek miatt nem utaztam el, pedig ami rám tartozik, az ugyis megvár. befizettem, és hussanás.
ecsetelhetném, hogy milyen az, amikor visszatér a keleti-blokk fíling a leningrádi (sicc! szentpétervári) reptéren, ahol se ki, se be nem léphetsz, és abban sem lehetsz biztos, hogy átvisznek a megfelelő terminálra, vízhez pedig csak egy hamis beszállókártyával juthatsz. vagy milyen amikor rájösz, hogy ezek az országok úgy muszlimok, mint te keresztény, és akkor azon tűnödsz, hogy mi a fenéért nem hoztál rövid nadrágot és ujjatlan pólót, de szerencsére sapka - ami teljesen turistává varázsol - van nálad, mert így is hőgutát kapsz 47 fokban a csodás Buxara medreszei között. és közben sodródsz az úttal, amit egy irtó jófej srác rakott össze, aki még oroszul is hajlandó tanítani, mert nem bírod, ha nem beszélgethetsz a helyiekkel, s bár szabadulni kívánsz attól, hogy a helyi politikai, társadalmi, gazdsági viszonyokról érdeklődj (mert épp ebből van eleged), arra döbbensz rá a khivai könyvesbolt pultjánál, hogy finoman bomlasztod a diktatúrát és civil aktivitásra sarkalsz, miközben történelemről diskurálsz és Nassradin hodzsa kalandjai bukkannak fel gyerekkorod angol meséiből. eszembe jut Jung is, aki azt mondta afrikai utazásán, hogy a probléma rendszer az benne van, nem az őt körülvevő világban, tök mindegy hova utazik. hát ez az, akkor mi végre jártam ott?
nagyon otthonos út volt. ismerősek voltak az emberek. kedvesek, még romlatlanok. főleg a nők, sokat mosolyogtak. alapvetően szegények, de amijük van, megosztották, és mi is. ettünk-ittunk jókat, jártuk a piacot, a negyedik napon már a helyi áron kaptuk a körtét (bár az első napon volt ingyen kóstoló), és alkudtunk oroszul, tadzsikul, üzbégül, vagy angolul, mikor melyiket értettük. lett helyi ruhám Samarkandi dizájn, de nyárra kiváló lenge viselet. helyben varrta egy idős hölgy. a legviccesebbnek azonban egy fekete birka (?) sapkát tartottam, amelyben úgy néztél ki, mint Buksi (zsinóros puli) kutyánk - haha!
ahogy haladtunk az úton, egyre beljebb a sivatagba, kicsit kausztrofóbikus lettem, innen nincs kiút, a végén elfogy a járt út, és akkor tényleg már csak az ösztön marad a sivatagon át. természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy egyre rosszabb lett az utak minősége, majd már csak a természetes föld út maradt. a csillagok viszont ugyanúgy csillogtak, mint Afrikában, ott ültem kinn, bámultam az eget, és valahogy ugyanarra megváltásra, búcsúra vártam, de most az érzés az elengedésről szólt, hogyan engedjek el helyzeteket, embereket, vágyakat, amik egyszer úgy tűnt fontosak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (de az is lehet, hogy én nem váltottam be - de a végeredménye szempontjából mindegy!). szeretem a csillagos eget a sivatagban ülve :)
és végül elértünk oda, ahova a tádzsik hegyek (Fann) bővizű patakjai óta tartottunk, és ahova a víz ma már nem ér el: az Aral-tóhoz. összezsugorodva, kihaltan fogadott a kietlen táj. 160 km-t vezettünk az egykori partjától a mostani habokig, és arra gondoltam, hogy mennyi mindenre hatással van az, ahogyan élünk. a tó már nem édes a szélén térdig süppedsz az iszapba, barázdált az alja is. amikor befutottam, olyan érzésem volt, mint a tengernél. ahogy mindig egy pillanatra meglep a sós víz íze a szám szélén. nagyon élveztem, de nagyon beljebb nem mertünk úszni a hullámok miatt. majd egyedül maradtam, csak én az egész tóban - végtelenség érzésem nőtt. hiányzott már a víz, és a selymes simogatása.
történt még annyi minden más is, ami fontos lehet még, majd, és fel-felbukkan azóta (most is, amikor írok), de erről szól az utazás, hogy a benyomásaid, élményeid veled maradnak, és olykor a szürke novemberi, téli napok egyikén elő tudod venni, és megsimogatnak, a nyár hőségével térnek vissza.
nem tervezgettem évek óta, hogy ide utazom, nem vágytam jobban ide, mint bárhova máshova, azt hiszem, vannak olyan utak, amelyek egyszerűen csak bennem vannak, és egyszer csak eljutok oda, épp akkor, amikor itt van az ideje. ahogy évekkel ezelőtt egy barátnőm - épp Afrika éveim voltak- találóan megjegyezte: "Vannak évek, ami bizonyos kontinensek vonzásában telnek, más évek, máshogyan." most ázsiai, pontosan selyem éveim vannak. két éve kínában jártunk az északi úton, most átléptünk a középső szakaszra.
ezt az utat egy elegem-van júniusi hétvégén döntöttem el. nem érdekelt, ki mit szól majd. annyiszor érdekelt már, hogy bizonyos munkák, emberek, szerelmek miatt nem utaztam el, pedig ami rám tartozik, az ugyis megvár. befizettem, és hussanás.
ecsetelhetném, hogy milyen az, amikor visszatér a keleti-blokk fíling a leningrádi (sicc! szentpétervári) reptéren, ahol se ki, se be nem léphetsz, és abban sem lehetsz biztos, hogy átvisznek a megfelelő terminálra, vízhez pedig csak egy hamis beszállókártyával juthatsz. vagy milyen amikor rájösz, hogy ezek az országok úgy muszlimok, mint te keresztény, és akkor azon tűnödsz, hogy mi a fenéért nem hoztál rövid nadrágot és ujjatlan pólót, de szerencsére sapka - ami teljesen turistává varázsol - van nálad, mert így is hőgutát kapsz 47 fokban a csodás Buxara medreszei között. és közben sodródsz az úttal, amit egy irtó jófej srác rakott össze, aki még oroszul is hajlandó tanítani, mert nem bírod, ha nem beszélgethetsz a helyiekkel, s bár szabadulni kívánsz attól, hogy a helyi politikai, társadalmi, gazdsági viszonyokról érdeklődj (mert épp ebből van eleged), arra döbbensz rá a khivai könyvesbolt pultjánál, hogy finoman bomlasztod a diktatúrát és civil aktivitásra sarkalsz, miközben történelemről diskurálsz és Nassradin hodzsa kalandjai bukkannak fel gyerekkorod angol meséiből. eszembe jut Jung is, aki azt mondta afrikai utazásán, hogy a probléma rendszer az benne van, nem az őt körülvevő világban, tök mindegy hova utazik. hát ez az, akkor mi végre jártam ott?
nagyon otthonos út volt. ismerősek voltak az emberek. kedvesek, még romlatlanok. főleg a nők, sokat mosolyogtak. alapvetően szegények, de amijük van, megosztották, és mi is. ettünk-ittunk jókat, jártuk a piacot, a negyedik napon már a helyi áron kaptuk a körtét (bár az első napon volt ingyen kóstoló), és alkudtunk oroszul, tadzsikul, üzbégül, vagy angolul, mikor melyiket értettük. lett helyi ruhám Samarkandi dizájn, de nyárra kiváló lenge viselet. helyben varrta egy idős hölgy. a legviccesebbnek azonban egy fekete birka (?) sapkát tartottam, amelyben úgy néztél ki, mint Buksi (zsinóros puli) kutyánk - haha!
ahogy haladtunk az úton, egyre beljebb a sivatagba, kicsit kausztrofóbikus lettem, innen nincs kiút, a végén elfogy a járt út, és akkor tényleg már csak az ösztön marad a sivatagon át. természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy egyre rosszabb lett az utak minősége, majd már csak a természetes föld út maradt. a csillagok viszont ugyanúgy csillogtak, mint Afrikában, ott ültem kinn, bámultam az eget, és valahogy ugyanarra megváltásra, búcsúra vártam, de most az érzés az elengedésről szólt, hogyan engedjek el helyzeteket, embereket, vágyakat, amik egyszer úgy tűnt fontosak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (de az is lehet, hogy én nem váltottam be - de a végeredménye szempontjából mindegy!). szeretem a csillagos eget a sivatagban ülve :)
és végül elértünk oda, ahova a tádzsik hegyek (Fann) bővizű patakjai óta tartottunk, és ahova a víz ma már nem ér el: az Aral-tóhoz. összezsugorodva, kihaltan fogadott a kietlen táj. 160 km-t vezettünk az egykori partjától a mostani habokig, és arra gondoltam, hogy mennyi mindenre hatással van az, ahogyan élünk. a tó már nem édes a szélén térdig süppedsz az iszapba, barázdált az alja is. amikor befutottam, olyan érzésem volt, mint a tengernél. ahogy mindig egy pillanatra meglep a sós víz íze a szám szélén. nagyon élveztem, de nagyon beljebb nem mertünk úszni a hullámok miatt. majd egyedül maradtam, csak én az egész tóban - végtelenség érzésem nőtt. hiányzott már a víz, és a selymes simogatása.
történt még annyi minden más is, ami fontos lehet még, majd, és fel-felbukkan azóta (most is, amikor írok), de erről szól az utazás, hogy a benyomásaid, élményeid veled maradnak, és olykor a szürke novemberi, téli napok egyikén elő tudod venni, és megsimogatnak, a nyár hőségével térnek vissza.
ja, és esznek dinnyét. sőt, kézipoggyászként szállítják a repülőn a távolélő kedveseknek. méghozzá mézédes napérlelte dinnyét: pirosat, sárgát és fehéret is!
Friday, 5 August 2011
nyári könyvajánlóm..
az FB van könyvajánlóm, amit most ide is felteszek, mert hátha így jobban terjed az ős-igém, hogy "Mert olvasni JÓ!"
[Igen, igen, többekben felmerülhet, hogy vannak ezek a mottóim, amik így kísérnek, körbevesznek, alakítanak engem is. Sokan sokszor hallották tőlem "Mert változni jó!" standardot, főleg kisebb-nagyobb rendszerek átalakításakor ;) No, de most semmi munka, csakis élvezet!]
Tény, hogy olvasni nagyon jó!! Én például így pihenek. Azaz azzal, hogy irodalmat olvasok. Ha bánat ér, ha öröm, ha elegem van a körülöttem lévő világból, ha csak egy kicsit ki akarok szakadni, vagy elmerülni, vagy szeretném, ha a lelkem is töltődne, akkor olvasok. Gyerekkorom óta így teszek. Az a legjobb hétvége, amikor egy egész napot végigolvashatok és senki sem szól rám, hozzám, és amíg a könyv végére nem érek, nem kell elmenni, főzni, találkozni stb, hanem a könyvben lehet elbújva lenni, valaki másként, máshogyan látni az élet és így kelni életre, hogy meglátjuk a hasonlóságot, a különbséget, a szépséget a mások és a magunk életében is.
Nos, mikre került sor már ezen a nyáron?
Terézia Móra: Az egyetlen ember a kontinensen. Magvető, 2011.
édes-színes-humoros szerelemi házasság egy hete a mai berlinben, ndk-s és kelet-európai hangulattal spékelve. jó útmutató a ki (nem) mondott szavak és el (nem) mesélt történések mögé, elé, alá... hogy hol van jelen a másik, hol van jelen az egyik, hogy futnak össze, majd szét, majd össze a szálak.. életünkben :)
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei. Scolar, 2011.
finn-észt kortárs világérzés/észlelés női szemmel generációkon át... hogyan hat a történelem egyéni sorsokra. olvastatja magát!
Erlend Loe: Naiv. Szuper. Scolar Kiadó, 2010.
nem könnyű fiatalnak lenni, 25 évesnek, sem norvégiában, sem másutt, és kezdeni valamit a világgal. listákat gyártani a fontos és nem fontos dolgokról, majd újra gondolni azokat. mi értelme az egésznek? néha én is ezt kérdezem, csak úgy mint a főhős. aztán elkezdi (?) valahogy...
(volt még több nem irodalmi alkotás is, amit magamba szívtam, főként pszichológiai és coaching témájúak, de azokról majd máskor.)
jelenleg kedvenc dél-afrikai íróm egy remekét olvasom, André Brink: The Other Side of Silence -- megrázó történet egy német nőről és kortársairól, akiket a XX. század elején Németországból a dél-afrikai gyarmatra "deportálnak", ami megrázó keveréke a börtönnek, a zárdának és a bordélyháznak, ahol az ott állomásozó katonák, gyarmatosítók ki-be járnak... hogy lehet a brutalitásaikat túlélni? mi minden szenved el és él túl az ember? egy fiatalnő?
[Igen, igen, többekben felmerülhet, hogy vannak ezek a mottóim, amik így kísérnek, körbevesznek, alakítanak engem is. Sokan sokszor hallották tőlem "Mert változni jó!" standardot, főleg kisebb-nagyobb rendszerek átalakításakor ;) No, de most semmi munka, csakis élvezet!]
Tény, hogy olvasni nagyon jó!! Én például így pihenek. Azaz azzal, hogy irodalmat olvasok. Ha bánat ér, ha öröm, ha elegem van a körülöttem lévő világból, ha csak egy kicsit ki akarok szakadni, vagy elmerülni, vagy szeretném, ha a lelkem is töltődne, akkor olvasok. Gyerekkorom óta így teszek. Az a legjobb hétvége, amikor egy egész napot végigolvashatok és senki sem szól rám, hozzám, és amíg a könyv végére nem érek, nem kell elmenni, főzni, találkozni stb, hanem a könyvben lehet elbújva lenni, valaki másként, máshogyan látni az élet és így kelni életre, hogy meglátjuk a hasonlóságot, a különbséget, a szépséget a mások és a magunk életében is.
Nos, mikre került sor már ezen a nyáron?
Terézia Móra: Az egyetlen ember a kontinensen. Magvető, 2011.
édes-színes-humoros szerelemi házasság egy hete a mai berlinben, ndk-s és kelet-európai hangulattal spékelve. jó útmutató a ki (nem) mondott szavak és el (nem) mesélt történések mögé, elé, alá... hogy hol van jelen a másik, hol van jelen az egyik, hogy futnak össze, majd szét, majd össze a szálak.. életünkben :)
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei. Scolar, 2011.
finn-észt kortárs világérzés/észlelés női szemmel generációkon át... hogyan hat a történelem egyéni sorsokra. olvastatja magát!
Erlend Loe: Naiv. Szuper. Scolar Kiadó, 2010.
nem könnyű fiatalnak lenni, 25 évesnek, sem norvégiában, sem másutt, és kezdeni valamit a világgal. listákat gyártani a fontos és nem fontos dolgokról, majd újra gondolni azokat. mi értelme az egésznek? néha én is ezt kérdezem, csak úgy mint a főhős. aztán elkezdi (?) valahogy...
(volt még több nem irodalmi alkotás is, amit magamba szívtam, főként pszichológiai és coaching témájúak, de azokról majd máskor.)
jelenleg kedvenc dél-afrikai íróm egy remekét olvasom, André Brink: The Other Side of Silence -- megrázó történet egy német nőről és kortársairól, akiket a XX. század elején Németországból a dél-afrikai gyarmatra "deportálnak", ami megrázó keveréke a börtönnek, a zárdának és a bordélyháznak, ahol az ott állomásozó katonák, gyarmatosítók ki-be járnak... hogy lehet a brutalitásaikat túlélni? mi minden szenved el és él túl az ember? egy fiatalnő?
Mert a világot látni, érezni és olvasni (is) kell...
break, break!! i need it
itt az idő, hogy végre úgy isten igazából kitörjön a nyár nálam is. ez általában azt jelenti, hogy fogom magam és elhúzok valami távoli helyre, ahol békén hagy a világ. csak azt viszek magammal, akit én akarok.
persze ott is lehet ismerkedni és találkozni emberekkel, de csak akkor, ha úgy érzem jól magam. amúgy hihetetlen, hogy képes vagyok napokat, heteket eltölteni egyedül is. sőt! néha kifejezetten vágyom rá, hogy egyedül legyek, és ne kelljen másokhoz alkalmazkodnom, semmilyen módon. persze ilyenkor gondolom azt is, hogy bizonyára nagyon elkényeztett / aszociális / stb vagyok, de ahogy mélyülnek a pszichológiai ismereteim csak arra jövök rá, hogy valószínűleg túl régóta alkalmazkodom anélkül, hogy a saját igényeimet kifejezném, és ilyenkor kell a regenerálódás. jó lenne, ha időnként a mindennapokban is félvállról tudnék venni dolgokat, illetve hogy jól ki tudnám fejezni az igényeimet.
szóval, a nyár akkor kezdődik, amikor nem csak csökkentett üzemmódban dolgozom, avagy rendelkezésre állok (az nem szabadság, csak annak van álcázva), hanem akkor, amikor fittyet hányhatok a világra, és csakis azt teszem, amit én akarok. idén végre újra elutazom :) kicsit hosszabb időre, és évek óta először, egyedül, bár csoportban, de anélkül, hogy ismerném a többieket. izgi lesz, még nem csináltam ilyesmit. ráadásul ahova megyek ott végre nyár van!! 40 fok tartósan és egy felhő sincs az égen -- lehet dinnyét sem esznek, de sebaj! azt majd itthon pótlom.
persze ott is lehet ismerkedni és találkozni emberekkel, de csak akkor, ha úgy érzem jól magam. amúgy hihetetlen, hogy képes vagyok napokat, heteket eltölteni egyedül is. sőt! néha kifejezetten vágyom rá, hogy egyedül legyek, és ne kelljen másokhoz alkalmazkodnom, semmilyen módon. persze ilyenkor gondolom azt is, hogy bizonyára nagyon elkényeztett / aszociális / stb vagyok, de ahogy mélyülnek a pszichológiai ismereteim csak arra jövök rá, hogy valószínűleg túl régóta alkalmazkodom anélkül, hogy a saját igényeimet kifejezném, és ilyenkor kell a regenerálódás. jó lenne, ha időnként a mindennapokban is félvállról tudnék venni dolgokat, illetve hogy jól ki tudnám fejezni az igényeimet.
szóval, a nyár akkor kezdődik, amikor nem csak csökkentett üzemmódban dolgozom, avagy rendelkezésre állok (az nem szabadság, csak annak van álcázva), hanem akkor, amikor fittyet hányhatok a világra, és csakis azt teszem, amit én akarok. idén végre újra elutazom :) kicsit hosszabb időre, és évek óta először, egyedül, bár csoportban, de anélkül, hogy ismerném a többieket. izgi lesz, még nem csináltam ilyesmit. ráadásul ahova megyek ott végre nyár van!! 40 fok tartósan és egy felhő sincs az égen -- lehet dinnyét sem esznek, de sebaj! azt majd itthon pótlom.
Wednesday, 27 July 2011
Extravaganza 2011 : Macedónia - istro!
Az idei extravaganza - amiért anno ez a blog is indult - Macedóniában volt, kissé nosztalgikusan is mondhatnánk, de valahogy mégsem lett az, szerencsére. 2007 óta mindenkivel történt jó néhány változás, valahogy még felnőttebbek lettünk, és attól, hogy a kiindulópontunk akkor is Skopje volt, az nem befolyásolja azt, hogy az elmúlt években Közép-Európa számos országában és városában találkoztunk újra (és újra), valamint tartottuk a kapcsolatot a neten.
Még mindig nagyon izgalmas, hogy van egy csapat nő, szerte Európából, akiket csak a barátság tart össze (már rég beszélnek egymással rajtam kívül is, aki a kapocs voltam :D), és ezt úgy fejezzük ki, hogy néhány éve minden nyáron pár napot együtt töltünk, de hogy legyen apropója is, megmászunk egy hegyet. Így jártunk már az Olympos-on (ott kezdtük), a Triglavon (Szlovénia) és tavaly a Jabljak (Montenegro) volt az úticél. Időről időre vannak új becsatlakozók, de idén azzal vicceltünk, hogy az állandó folyamatos tagsághoz nem lehet, csak egy utat kihagyni ;) Idén végül négyen túráztunk, ketten pedig "csak" a tóparti lazázásba kapcsolódtak be.
Az idei hegy, egy régi kedvencem, a Pelister volt. Már kétszer próbálkoztam feljutni rá, egyszer az eső, másodszor a tavaszi hó akadályozta meg. Idén a déli oldaláról, a görög határ felől másztuk meg, így szebb is volt, és fel is értünk a célállomásra. Pompás látvány! :)
Útközben a Prespa tóra nyílt kilátás, - ahol előző nap dőzsöltünk irtó hangos parti zenére :(, - a végén pedig a "hegy-szemekre", nevesen a Golem ezero-ra (nagy tó) értünk fel. Igazi hegyi magasságba, ugyanis 2218 méteren fekszik. Csodás időnk volt, sütött a nap, és lágy szellő lengedezett, sehol egy felhő. Útközben azért éreztük, hogy esett itt is az eső az előző napokban, ugyanis több mocsaras részen is átvezetett az ösvény, bokáig süllyedtünk, majd átvágtunk fejig érő páfrányok és bozótosok között is -- nagy élmény volt!
Idén "igazi" túrán voltunk, volt velünk egy kedves helyi túrázó kolléga is, aki ismerte a terepet, így ő volt a vezetőnk. Hajnali f6-kor indult a társaság, s ennek köszönhetően a korai ebédet a csúcson fogyaszthattuk el - 11-12h között! Ilyen sem volt még! Addig csak kétszer volt egy-egy rövid megállás, folyamatosan haladtunk... a már majd' megszokott sorrendben: K, M, (H), Kr, N... és néha sikerült egy kicsit beszélgetni is, amikor épp nem a szuszból fogytunk ki!
A hegy és a társaság is megérte a fáradtságot :) bár megint megállapítottuk, hogy jó lenne hosszabban találkozni, mint egy hosszú hétvége, mert azért hosszú ez az utazás így... én két éjszakát töltöttem vonaton és buszon, s meg kellett állapítsam, hogy nem lettem fiatalabb!! már fáraszt a hajnali 5órás Keleti pu-n való ébredés.
Még mindig nagyon izgalmas, hogy van egy csapat nő, szerte Európából, akiket csak a barátság tart össze (már rég beszélnek egymással rajtam kívül is, aki a kapocs voltam :D), és ezt úgy fejezzük ki, hogy néhány éve minden nyáron pár napot együtt töltünk, de hogy legyen apropója is, megmászunk egy hegyet. Így jártunk már az Olympos-on (ott kezdtük), a Triglavon (Szlovénia) és tavaly a Jabljak (Montenegro) volt az úticél. Időről időre vannak új becsatlakozók, de idén azzal vicceltünk, hogy az állandó folyamatos tagsághoz nem lehet, csak egy utat kihagyni ;) Idén végül négyen túráztunk, ketten pedig "csak" a tóparti lazázásba kapcsolódtak be.
Az idei hegy, egy régi kedvencem, a Pelister volt. Már kétszer próbálkoztam feljutni rá, egyszer az eső, másodszor a tavaszi hó akadályozta meg. Idén a déli oldaláról, a görög határ felől másztuk meg, így szebb is volt, és fel is értünk a célállomásra. Pompás látvány! :)
Útközben a Prespa tóra nyílt kilátás, - ahol előző nap dőzsöltünk irtó hangos parti zenére :(, - a végén pedig a "hegy-szemekre", nevesen a Golem ezero-ra (nagy tó) értünk fel. Igazi hegyi magasságba, ugyanis 2218 méteren fekszik. Csodás időnk volt, sütött a nap, és lágy szellő lengedezett, sehol egy felhő. Útközben azért éreztük, hogy esett itt is az eső az előző napokban, ugyanis több mocsaras részen is átvezetett az ösvény, bokáig süllyedtünk, majd átvágtunk fejig érő páfrányok és bozótosok között is -- nagy élmény volt!
Idén "igazi" túrán voltunk, volt velünk egy kedves helyi túrázó kolléga is, aki ismerte a terepet, így ő volt a vezetőnk. Hajnali f6-kor indult a társaság, s ennek köszönhetően a korai ebédet a csúcson fogyaszthattuk el - 11-12h között! Ilyen sem volt még! Addig csak kétszer volt egy-egy rövid megállás, folyamatosan haladtunk... a már majd' megszokott sorrendben: K, M, (H), Kr, N... és néha sikerült egy kicsit beszélgetni is, amikor épp nem a szuszból fogytunk ki!
A hegy és a társaság is megérte a fáradtságot :) bár megint megállapítottuk, hogy jó lenne hosszabban találkozni, mint egy hosszú hétvége, mert azért hosszú ez az utazás így... én két éjszakát töltöttem vonaton és buszon, s meg kellett állapítsam, hogy nem lettem fiatalabb!! már fáraszt a hajnali 5órás Keleti pu-n való ébredés.
Azért jó volt egy kicsit kimozdulni, és jó volt újra a Balkánon!! Egyre inkább kedvelem, és tetszik, ahogyan ott élnek, és legalább nyár is volt! Visszafelé, mert ugye életemben először a vonat-busz kombinációt választottam az utazásra, volt egy kis időm Belgrádban, hogy körbesétáljak - nagyon tetszett, így ősszel visszatérünk!
És persze Skopje is jó volt. Sokat változott az elmúlt 4 évben. Épül a történelmi hagyomány a főtéren, a "belvárosban", hétről-hétre új nemzeti hősök születnek, éled a nacionalizmus... ez szomorú volt! (Telerakták historizáló szobrokkal a főteret). Viszont az tetszett, hogy az albán bazár soron nyíltak új helyek, és van forgalom a bazárokban is. Voltak kedvenc helyeim, amik megmaradtak, mások viszont eltűntek. Bejártam az akkori életem fontos helyszíneit, most, hogy visszagondolok, érdekes, hogy mik maradtak ki (sehol sem voltam, ami a projekthez köthető), ez is elmondja, hogy mi fontos az életben. Nekem az emberek azok, ők éveken át megmaradnak.
Jó volt újra felfedezni egy várost, egy országot, ahol másfél évet éltem, olykor ismerősként köszöntött, és volt amikor a változásokat, az újdonságokat mutatta meg. Leginkább mégis a barátaimmal töltött időt élveztem, a beszélgetéseket és a kacagásokat -- ők hiányoztak igazán az elmúlt évben.
És persze Skopje is jó volt. Sokat változott az elmúlt 4 évben. Épül a történelmi hagyomány a főtéren, a "belvárosban", hétről-hétre új nemzeti hősök születnek, éled a nacionalizmus... ez szomorú volt! (Telerakták historizáló szobrokkal a főteret). Viszont az tetszett, hogy az albán bazár soron nyíltak új helyek, és van forgalom a bazárokban is. Voltak kedvenc helyeim, amik megmaradtak, mások viszont eltűntek. Bejártam az akkori életem fontos helyszíneit, most, hogy visszagondolok, érdekes, hogy mik maradtak ki (sehol sem voltam, ami a projekthez köthető), ez is elmondja, hogy mi fontos az életben. Nekem az emberek azok, ők éveken át megmaradnak.
Jó volt újra felfedezni egy várost, egy országot, ahol másfél évet éltem, olykor ismerősként köszöntött, és volt amikor a változásokat, az újdonságokat mutatta meg. Leginkább mégis a barátaimmal töltött időt élveztem, a beszélgetéseket és a kacagásokat -- ők hiányoztak igazán az elmúlt évben.
Mert az biztos, hogy ott Skopjéban valami fontos történt velünk akkor.
Friday, 1 July 2011
párbeszéd..
"Racionálisabb vagyok, mint gondoltam!" - jött ki belőlem.
"Igen. Sokkal racionálisabb vagy. Ha nem lennél, gondolod, hogy felvettelek volna?" - és mosolyog a szeme. Szeret.
"Túlterjeszedem. A főnököm is mondja, hogy túlterjeszkedem. De nem zavarja. Terjeszkedj túl, mondja, így megoldod a feladatom." Bízik benne.
Túlterjeszkedem, gondolom, ez bosszantja. Hol a bizalom?
"Annyira türelmes vagyok! Életemben nem voltam ilyen türelmes" - mondom. "De elegem van. Nem bírom tovább, felrobbanok!" Irtó frusztrált vagyok. Aggódva néz.
"Akkor keress mást! Találd ki, hogy mit akarsz! Segítek." Támogat.
"Igen. Sokkal racionálisabb vagy. Ha nem lennél, gondolod, hogy felvettelek volna?" - és mosolyog a szeme. Szeret.
"Túlterjeszedem. A főnököm is mondja, hogy túlterjeszkedem. De nem zavarja. Terjeszkedj túl, mondja, így megoldod a feladatom." Bízik benne.
Túlterjeszkedem, gondolom, ez bosszantja. Hol a bizalom?
"Annyira türelmes vagyok! Életemben nem voltam ilyen türelmes" - mondom. "De elegem van. Nem bírom tovább, felrobbanok!" Irtó frusztrált vagyok. Aggódva néz.
"Akkor keress mást! Találd ki, hogy mit akarsz! Segítek." Támogat.
Úgy hiányzik.
Wednesday, 29 June 2011
Wednesday, 22 June 2011
az uszodák esete
van az a helyzet, amitől kiakadok - jójó, ezt nem olyan nehéz elérni, mert eléggé nem értem a világot, hogy miért nem úgy működik, miért nem úgy működtetjük, hogy a lehető legkényelmesebb legyen számunkra.
újra vettem bérletet a komjádi uszodába, no még márciusban, mert szeretek úszni. húsvét után megyek, és kiderült, hogy a kinti 50 méteres medence nem működik. eltelt még 2-3 hét, hetente telefonáltam, hogy mikor lehet végre úszni, mertugyehát bérletem van, és szeretnék. a 25 méteres sátoros működik mondták. háááát... egyszer kipróbáltam és sok(k) volt; annyian voltunk, no meg rövid is! szóval újra hívtam őket, hogy mi van. kiderült, hogy csőtörés van, és csak pünkösdre lesz meg. ekkor berágtam.
átnyergeltem a sportusziba a margitszigetre. viszont ebben a megoldásban meg az a rossz, hogy be kell gyalogolni a szigetre a jászairól, mert a villamos még mindig nem áll meg. na, de vettünk egy kollégámmal közös bérletet, hogy akkor most hajrá felkészülés a balaton-átúszóra. működik.
igen ám, és látom, hogy ugyanolyan a két bérlet. jé, mondom, ugyanaz az üzemeltető, így lehet, hogy kompatibilis?
újabb telefon a komjádiba, hogy hogy állnak (jóval pünköst után járunk!)? nos, ez nem lesz kész júliusig (igazán érdekelne, hogy milyen csőtörés ez, ami az uszodát használaton kívül tartja nyáron és csődbe viszi?), viszont azt a választ kaptam, hogy a bérlet érvényes a sportba. HÚdeJÓ gondoltam, végre ez könnyedén megy majd itt a 21. században. hát, nem. ugyanis az informatikai rendszereket nem sikerült összehangolniuk, bár ugyanolyan színű, formájú, vonalkódú bérletet használ a két uszoda.ugyanazt a rendszert.most reggelenként az őrön keresztül jutok be a sportuszodába, aki egy darab papírra írja fel a kódomat (mindig más őr, mindig más papírra) - csak azt nem tudjuk, hogy hanyadik alkalomnál járok. szeretném tudni, hogy lesz ebből elszámolás, én ugyanis nem számolom az alkalmakat.
na, mindegy. az azért kissé bosszant, hogy ha valamit lehetne működtetni esetleg jól (még vis maoir helyzet esetén is!), akkor azt miért működtetjük szarul??
hát, így élünk mink itt a Balkánon!
újra vettem bérletet a komjádi uszodába, no még márciusban, mert szeretek úszni. húsvét után megyek, és kiderült, hogy a kinti 50 méteres medence nem működik. eltelt még 2-3 hét, hetente telefonáltam, hogy mikor lehet végre úszni, mertugyehát bérletem van, és szeretnék. a 25 méteres sátoros működik mondták. háááát... egyszer kipróbáltam és sok(k) volt; annyian voltunk, no meg rövid is! szóval újra hívtam őket, hogy mi van. kiderült, hogy csőtörés van, és csak pünkösdre lesz meg. ekkor berágtam.
átnyergeltem a sportusziba a margitszigetre. viszont ebben a megoldásban meg az a rossz, hogy be kell gyalogolni a szigetre a jászairól, mert a villamos még mindig nem áll meg. na, de vettünk egy kollégámmal közös bérletet, hogy akkor most hajrá felkészülés a balaton-átúszóra. működik.
igen ám, és látom, hogy ugyanolyan a két bérlet. jé, mondom, ugyanaz az üzemeltető, így lehet, hogy kompatibilis?
újabb telefon a komjádiba, hogy hogy állnak (jóval pünköst után járunk!)? nos, ez nem lesz kész júliusig (igazán érdekelne, hogy milyen csőtörés ez, ami az uszodát használaton kívül tartja nyáron és csődbe viszi?), viszont azt a választ kaptam, hogy a bérlet érvényes a sportba. HÚdeJÓ gondoltam, végre ez könnyedén megy majd itt a 21. században. hát, nem. ugyanis az informatikai rendszereket nem sikerült összehangolniuk, bár ugyanolyan színű, formájú, vonalkódú bérletet használ a két uszoda.ugyanazt a rendszert.most reggelenként az őrön keresztül jutok be a sportuszodába, aki egy darab papírra írja fel a kódomat (mindig más őr, mindig más papírra) - csak azt nem tudjuk, hogy hanyadik alkalomnál járok. szeretném tudni, hogy lesz ebből elszámolás, én ugyanis nem számolom az alkalmakat.
na, mindegy. az azért kissé bosszant, hogy ha valamit lehetne működtetni esetleg jól (még vis maoir helyzet esetén is!), akkor azt miért működtetjük szarul??
hát, így élünk mink itt a Balkánon!
Friday, 3 June 2011
Subscribe to:
Posts (Atom)