tony morrison again

újra kell olvasnom Tony Morrisont. alapvetően határozta meg a huszas éveim elejét, volt egy idő, amikor az összes könyvét olvastam, és valójában miatta iratkoztam be az angol szakra is - már a felvételin közöltem, hogy ha, akkor belőle fogok diplomadolgozatot írni (nem végeztem el, bár imádtam oda járni). most meg kinyitom az idézetes füzetemet - így 20 évvel ezelőttről, - és újra olvasom, amiket leírtam, még mindig érzem, hogy mi fogott meg akkor belőle, és még mindig megérint, és van üzenete. persze az is lehet, hogy ma már más érint meg, nem teljesen ugyanaz, de akkor is van számomra még mindig üzenete.

"Violet újból megtanulta: hogy a nevetés halálosan komoly dolog. Szászorta bonyolultabb és komolyabb, mint a könnyek." (Tony Morrison: Jazz)

" ... You think he belongs to you because you want to belong to him. Hagar, don't. It's a bad word, 'belong'. Especially when you put it wtih someboday you love. Love shouldn't be like that. Did you ever see the way the clouds love a mountain? They circle all around it; sometimes you can't see the mountain for the clouds. But you know what? You go up top and what do you see? His head. The clouds never cover the head. His head pokes through, because the clouds let him; they don't wrap him up. They let him keep his head up high, free, with nothing to hide him or bind him. Hear me, Hagar?" He spoke to her as he would to a very young child. "You can't own a human being. You can't lose what you can't own. Suppose you did own him. Could you really love somebody who was absolutely nobody without you? You really want somebody like that? Somebody who falls apart when you walk out the door? You don't, do you? And neither does he. You're turning your whole life to him. Your whole life, girl. And if it means so little to you that you can just give it away, hand it to him, then why should it mean any more to him? He can't value you more than you value yourself." (Tony Morrison: Song of Solomon)

B. my angel!

Ma lenne 35.! Isten éltessen, immár ott fenn! Remélem, angyali partit ad Neked :) nagyon megérdemled, hogy csakúgy egy kicsit a tenyerén hordjon.

Erről eszembe jutott az az egyik kedvenc történetünk, amikor megy az ember az útján, nem is látja, hogy hogyan segíti Isten. Megy az úton és amikor hátranéz, látja, hogy 2 pár lábnyom van mögötte a homokban, majd amikor nehézségei vannak, látja, hogy csak 1 nyom követi. Az égbe kerülve pedig azt mondja az Úrnak, hogy "amikor a legnagyobb szükségem volt rád, nem voltál ott, hátranéztem, és csak 1 lábnyomot láttam". Az Úr válasza: "Nem vetted észre, hogy akkor a karomba vittelek?"

Ez mindig nagyon meghatott. Most meg arra gondolok, hogy hányszor is visz Bennünket az Úr a karjaiban, nem is tudhatjuk!
Bár azt hiszem, hogy engem most, hogy nem vagy, ott vihet, és még jópár barátodat, akik nagyon szerettünk Téged, és akiknek csak úgy, ha rád gondolnak elerednek a könnyei. És persze nem értjük a 'Miért?'- et.

A születésnapod van. Ma lennél 35. Milyen színkódot választanál a partihoz, elmélkedem...
Emlékszel? Az én 35.szülinapomat 'vörös és fekete' alapon ünnepeltük, amire Te készítetted a mini-ajándékokat (az új kreatív üzleti kezdeményezésed volt), aminek úgy örültek a barátaim, és amiből 1-2 megmaradt nekem, és a mai napig ott van a polcomon. Kedves emlék ez is.

Nekem a Te színed még mindig a türkizkék és a fehér hozzá.. amitől olyan nagyon kékek lesznek a szemeid, és amitől rögtön látszik, hogy milyen a kedved. Amikor jó passzban vagy és nevetsz, akkor mindenkit megbabonáznak és jókedvre derítenek, felvidítanak, mert ehhez nagyon értesz! hogy feldobj bennünket - és ez az ami nagyon hiányzik! Hogy csakúgy fordítsunk egyet a napon, amikor nem megy. Ezt kellett (volna) ellesnünk, amíg itt voltál, s ezt kell most önmagunkban gyakorolni, hogy nem vagy itt!

Hidd el menni fog, csak bíznunk kell benne, hogy Te most is itt vagy velünk! és hogy most ez a lecke, hogy nélküled ünnepeljük a napokat, hogy a legjobbat hozzuk ki belőlük - ehhez adj erőt nekünk Uram, ha már visszahívtad őt az angyalaid közé, ahova mindig is tartozott! És igazán hálásak vagyunk, hogy itt lehettünk vele egy darabon...

Ja, és Uram, egy baráti jótanács, szóljon az a parti odafent, mert különben nem világítanak az égszínkék szemei, és Uram, akkor hidd el, neked sem lesz könnyű!

Boldog születésnapot, Angyal!

an effort / törekvés

"Ha valaki az életed részévé szeretne válni, akkor tesz azért, hogy része legyen. Tehát ne vesződj azzal, hogy fenntartsz egy helyet a szívedben olyasvalakinek, aki nem tesz azért, hogy ott maradjon."

Micsoda tanulság! Benőhetne már a szívem lágya!!

ma lenne 100 éves ...

az apai nagyapám, született Steiger Rudolf azaz Rudi papi. (1911. április 22. )

Ballagtam haza a körúti naptsütésben, arra gondoltam, hogy deJÓ hogy itt a tavasz, amikor bevillant, hogy ha ma a Föld napja van, akkor az egyben Papi születésnapja is -- ez számomra már mindig a valódi tavaszt jelentette gyerekkoromban!! Ráadásul alig akartam hinni az agyamnak, amikor rájöttem, hogy épp ma lenne 100 éves, pont mint a ház, amiben élek - micsoda egybeesések!
Feldobott a hír! Felhívtam Apámat is, hogy na, milyen nap van ma? Még a dátumot sem tudta pontosan, de megörült ő is a felfedezésemnek -hát így vagyok én a családi emlékezet ;))

Jó néhány történet bevillant a nagyapámról, aki 17 évet élt velünk, így velem is: hogy mindig ilyentájt húzott le a Balatonra, hogy aztán őszig ne is lássuk, csak ha mi is lementünk a nyaralóba. Ott aztán sütött nekünk palacsintát, több tucatot, a barátok is jól laktak. És máig nem ettem olyan finom vaniliáskiflit, amilyet ő sütött. (Sajnos nem hagytam rám a receptet.) Imádtam a friss vaniliáscukor illatát, amikor kibontottuk a dobozt. Vagy eszembe jutott az is, hogy mennyit snapszliztunk a nyaralóban, miközben fröccsözött - a tesóm meg kiakadt, ha veszített, - ott ültünk a lugas alatt, és tikkasztóan sütött a nap; a dinnyehéjat meg a szőlősbe dobtuk ki. Telente pedig velem húzatta a hegedűt gyakorlásképpen, "mert olyan tehetséges vagy! " mondta, no meg mert apám nógatott és kikérdezett bennünket. jó kéznél egy hegedűtanár persze. én meg csak az öcsémet irigyeltem, hogy ő gyakorolhat egyedül is, nem kell a felügyelet. (Ma is többet játszik, élvezettel.) Viszont azóta sem ettem olyan finom epret, amikor is ő gondozta az eprest, sok és édes eperízt is hozott akkor a korai nyár.
Papi 14 éve halt meg. 1997 telén. Elesett és kórházba került. Gégemetszést hajtottak végre rajta, így nem tudott beszélni. Az utolsó látogatásomkor, kitaláltam az ABC rendszert, amin elmutogatta a gondolatait, kéréseit, ez műdködött még néhány napig. Az utolsó papírcetlit a mai napig őrzöm "Szeretlek" írta reszketőn. Pontosan éreztem, bár távol voltam, hogy mikor halt meg, nem kellett telefon.

Remélem, ő is békében nyugszik odafenn!

a bőrfotel

ma, amikor a vezető-beosztott kapcsolat alapelveiről tanultam a vizsgámra, nos, pont akkor eszembe jutott, amint a nagy bőrfoteledben ültem. egy anyagot olvastam, míg Te az asztalnál bütyköltél a gépeden, hangtalanul dolgoztunk a napfényes irodában. ez többször megtörtént, hogy csak úgy beültem hozzád egy kis csendre. egy kis vezetői csendre. ez nem a délelőtti "kávézzunk!" megbeszélés volt, hanem csak arra vágytam, hogy eltűnjek egy nyugodt félórára, mondjuk egy jelentést végiggondolni. jó volt így együtt dolgozni.
ez az alkalom azért maradt meg bennem, mert A. úgy kb. félóra múlva benyitott, hogy kérünk-e kávét, s hangjában meglepődéssel jegyezte meg: "maguk dolgoznak?". ezen nagyon jót derültünk a csendben. persze, mert ha a fotelban ülünk és beszélgetünk, akkor az úgy tűnik, mintha nem is dolgoznánk. lehet ezt így is látni, bár a fontos beszélgetések, hallgatások, röhögések mind a fotelekben zajlottak.
mostanában megint hiányzik a fotel, a nyugalma is - bár akkor sem volt mindig nyugodt a légkör, - az is hiányzik, hogy tudom, hogy kire számíthatok, hogy számít a véleményem, meg hogy mit gondolok és teszek. hiányzik ez a meghitt, bizalmi légkör.

és hiányzik a délelőtti kávézás rituáléja is.

álmomban hol jártam...

van egy jungi álmom. jobban mondva van egy álmom, akkor álmodom, amikor valami változik bennem. ilyenkor álmomban mindig kapok egy újabb szobát vagy kinyílik egy újabb helység az álombeli lakásomban. a jungi pszichológiában ez a személyiség fejlődéseként van leírva, a lakás (ház) önmagunk vagyunk.
nos, lett egy új szobám, azaz egy új hálószobám, átkerült az ágy egy napfényes sarokszobába, amely ablaka egy cseresznyefavirágos verandára nyílik, és a falat halványzöldre festettük. a legszebb az volt, hogy kaptam még egy kisebb szobát is, ami innen is nyílt, amikor vaciláltam, hogy ezt mire is lehetne használni, kiderült, az a gyerekszoba. egyre jobban tetszik a belső lakásom.
amúgy imádom a helyet. egy bérház felső emeletén van, ahol nagy kávéházi terasz van, hintaágyak és kényelmes fotelok, kanapék, amelyet a lakók közösen használhatnak. nagy a nyugalom és a derű, és árnyasak a fák, jó a hangulat.

most rendezkedem be.

************* xox *************

aztán volt egy másik álmom is. a munkahelyemen egy új kiadványt terveztünk, ment a vita, hogy mi legyen benne és hogyan nézzen ki. kifejezetten ragaszkodtam hozzá, hogy legyen elérhető CD formában is, ne csak nyomtatva (fura, mert ki nem állhatom a CD könyveket, a nyomtatott az igazi:). aztán otthagytam őket és elindultam a parkolóházból kocsival kifele, egy hajtűkanyarban találtam magam. A könyv borítója zöld volt, és a címe : Útravaló.

a próbafülkében

- Aztán ki ne gyere addig, amíg meg nem találtad a hozzád illő darabot! - mondta a koktélját szürcsölve és nevetett. - Tudod olyan vagy most, mint aki a próbafülkében próbálgatja, hogy mi is illik hozzá. Ott állsz, az egyik cucc szűk, a másik bő, a csíkos jól állna, de az meg Neked nem tetszik, mert szerinted, nem áll jól a fazonja - pedig bomba vagy! Így próbálgatsz, mert magad sem tudod mit akarsz.
- Aha. Szóval, így látsz!? - tűnődött el a lány, hogy milyen pontosan leíró a hasonlat. Nem tudta, melyiket válassza, melyik tenné boldoggá.
- Ja, igen, és addig ki ne gyere a próbafülkédből, míg nem tudod, hogy kit akarsz! - tette hozzá egy bátorító mosollyal.

SZERELMEK
Vörös.
Kék - talán.
Narancssárga.
Fekete - néhol
Violet.
(1999)

"akkor vagyok a legjobb, ha felhúznak"

nos ezen a megjegyzésen, már sokat gondolkodtam, de azt hiszem csak a napokban érett meg bennem, hogy miért is lehet ez így, és min kellene változtatnom. (igen, mindig van kiváltó ok, de az most a megfigyelések szempontjából mellékes)
összefüggésben van ez azzal, hogy az elmúlt hónapokban, években sokat figyelem az emberek közötti kapcsolatokat, kapcsolódási pontokat, de leginkább a saját magaméit. megdöbbentő, hogy milyen érdekes megfigyeléseket tehet az ember magáról, ha egy kicsit odafigyel, hátha még utána is néz a pszicholgóiában ezeknek a jelenségeknek - kész aranybánya vagyok!
hogy a topikhoz visszatérjek, hogy miért "akkor vagyok a legjobb, ha felhúznak". jelenleg oda jutottam, hogy ez az önérvényesítéssel van összefüggésben. azaz ha felhúznak, akkor - végre - kiállok saját magamért, a gondolataimért, a nézeteimért, érzéseimért, addig hajlamos vagyok a másiknak átengedni a teret. minden látszat ellenére, úgy érzem, hogy rengeteget alkalmazkodom a környezetemhez, mások elvárásaihoz, igényeihez, és ez oda vezet, hogy ezeket előbbrevalónak sorolom, mint a saját igényeimet (és ezt szépen meg is indokolom magamnak, ahogy kell). és persze csak akkor "robbanok", azaz jelezem, hogy "vazze, hát én is itt lennék, vagy mi", amikor már nem tudom magamban leküzdeni a feszültséget a belső és külső igények, elvárások között. érdekes, hogy ezt csak én szoktam "hisztinek" megélni, (és így ezt általában sűrű bocsánatkérések követik), a körülöttem lévőknek ez teljesen természetes, elfogadható magatartás - ez egy újabb gondolatot vet fel bennem, hogy miért ennyire elfogadott viselekedésforma ez!? de a férfi-barátaim visszajeleztek, hogy az általam hisztinek nevezett történetek még messze vannak a hisztitől!! mit adhatnak elő nők, nem is bírom elképzelni!?
a lényeg, hogy nagyon örültem, amikor ezt sikerült levezetnem magamnak. mert innen már "csak" az kérdés, hogy hogyan tudok változtatni ezen. ami fontos ebből, hogy hogyan tudom mihamarabb, számomra is komfortos módon, idejében jelezni az igényeimet, lehetőleg érzelemmentesen. rajta vagyok! és irtó sokat agyalok ezen. próbálgatom az új szárnyaimat. az önérvényesítés az idei fejlesztendő EQ területem ;)

reményeim szerint a kapcsolódási pontok és igények pontosabb megfogalmazásával kiegyensúlyozottabb leszek, ezáltal a kapcsolataim is.

hóesés

ma azt bírtam mondani - igaz még mindig erősen felindult voltam -, hogy 'ja, ma pont ilyen a hangulatom (mármint mint a hóesés), néha esik egy kicsit' -- ezen aztán jót nevettünk, aztán dolgoztunk tovább.
hasonlatnak mindenesetre szép volt :)
ráadásul a hóesés általában feltölt, olyan romantikus és megnyugtató. ezt a hóesést azonban már két napja éreztem a csontjaimban. ezzel vicceltünk bécsben is, hogy fizetem a brunchot, ha reggelre esik. akkor még nem esett, persze a nap sem sütött, így otthon reggeliztünk. nem nyert senki sem. csak egy jó beszélgetést a jómeleg ágyban.
mára esett. nem vágytam rá. de legalább a fejem már nem fájt. de valahogy sehogy sem látszott, hogy áll össze ez a nap. nem is állt. valahogy nem akart. valami nem működött.

és nem tudom, hogy "akkor vagyok-e a legjobb, ha felhúznak"!?
már nem hiszem.
még mindig hiányzik.
és néha felhívom tanácsért,
hogy mi legyen.
hogy mi van.

lakmusz társulat -- hímek és nőstények

a történet ott volt a teremben, csak még valahogy nem jött elő... próbáltunk - itt magunkat, a közönséget értem, és persze segített a társulat is- rátalálni a bennünk lévő érzésekre, ahogy megérkeztünk, hogy mi hozott el? a kíváncsiság? az érdeklődés? mások történeteinek meglátása? valahol mind ott vágyakozott bennünk ... arra nem is gondoltam, pedig már jártam itt, hogy tőlem is függ(het) az aznap esti történet, az előadás, akkor most mi lesz? nem tudom, de elkezdődött. voltak, akik bátran mesélték a maguk történeteit... kicsit irigyeltem őket, hogy merik. és a színpadon megelevenedett a "darab", hol poetikusan, hol ironikusan, hol egy nagy adag vággyal vagy humorral, de sohasem bántóan... empátia volt benne mindig. úgy elmerültünk, hogy észre sem vettük, hogy letelt az idő, valahogy vágytam még egy epizódra, még egy kis lelki simogatásra.

Rögtönzések színháza a Lakmusz

eye-scan

scanning my emotions
through your eyes
wonder if my iris
opens up the world
behind
if my soul masters
a rainbow

a távolságot, mint üveggólyót...

Megkaptam. S néztem,
mily színes.
Elaludtam. S mire felébredtem,
már messzire jártunk. (Nem írom,
hogy jártál, mert a
felelősség közös.)
A távolság sohasem fizikai, inkább a tér
- idő síkon tágul.
Maradtál ott. Ahová az
életed sodort. Engem pedig
új horizontok vártak.
Párhuzamosok a végtelenben,
mondd, mit csinálnak?

... álmomban, hol jártam ...

határeset..

határmesgyén, határértéken, határterületen, határesetem határtalan...

két (vagy több?) diszciplina között a senki földjén
súrlódunk, koccanunk, összeolvadunk és szétválunk
keskenyek a tapadási pontok, szélesek a nézőpontok
mi köt össze? mi inspirál? hol ragadsz le ma? talán?

mégis haladsz a párhuzamosban vagy a szinuszok hullámzásán,
mert ott vannak metszéspontok, és mégsem a végtelen határán
magyarázod magad hitelesen itt, és ott is
megérint ez, és megérint az is

látod a víziót, látod a csendet
s közben hogy magyarázod e rendet?

az ártatlanság múzeuma

"Életem legboldogabb pillanata volt, de nem vettem észre." - így kezdődik Orhan Pamuk nemrégiben magyarul is megjelent könyve (Az ártatlanság múzeuma), az egyetlen, amit eddig végig bírtam olvasni a művei közül. Ezt, elbeszélő jellege és terjedelme (660. oldal !!) ellenére, nagyon emberi művének találtam, ami ugyan egy szerelem történetét meséli el (a férfi szemszögéből), de közben bepillantást nyerünk isztambul családjainak mindennapi valóságába és szokásaiba is, és valahogy azt a társadalmi-politikai berendezkedést is megmutatja, amiről nem beszél.
A kezdőmondat már akkor elbűvölt, amikor megkaptam a könyvet (szülinap:). Miért van az, hogy az életünk - legalábbis az adott pillanatig eltelt életszak - legboldogabb pillanatait csak később vesszük észre? Legtöbbször talán akkor, amikor már elmúlt, elvesztettük, amikor akár már késő. Ha még tartana, akkor valószínűleg nem gondolkoznánk rajta, és a boldog pillanatokon, ugyanis, amikor megéljük, akkor - jó esetben - nincs időnk kitekinteni és elmélkedni rajta. Azt hiszem, erre a következtetésre jutottam egy baráti beszélgetés kapcsán, amikor is azt vizionáltam, hogy lehet-e egyszerre élni és tudni a legboldogabb pillanatot. Ahhoz talán nagyon tudatosnak kell lennie az embernek, illetve nagyon ismerni kell önmagát a pillanatban.
A könyv számomra arról is szólt, hogy milyen az, amikor az ember társadalmi elvárások, nyomások stb hatására nem meri azt tenni, amit a szíve, ösztöne diktál, vagy csak későn teszi meg (ezáltal elveszti aktualitását), és amikorra dönt, a körülmények már megváltoznak és valami teljesen máshoz kell alkalmazkodjon. Végig azon gondolkodtam, hogy vajon ez a férfi tényleg ennyire szerelmes volt-e a nőbe, hogy végül nyolc évig vendégségbe járt hozzájuk (ami elég faramuci, valljuk be), vagy egyszerűen csak gyáva volt továbblépni és élni az életét. Mikor döntünk jól, ha ragaszkodunk bizonyos érzelmi helyzetekhez, vagy ha megengedjük magunknak, hogy újra szabadok legyünk és szárnyalhassunk? Végül is mitől leszünk boldogok?

intimitás

érdekes, hogy mostanában egyre gyakrabban kerül elő az intimitás témája a körülöttem, velem zajló beszélgetésekben. jó ez a helyzetet, mert engem is foglalkoztat, s így megtapasztalhatom, hogy mit gondolnak erről közgazdászok, pszichológusok, mérnökök stb., azaz mások :) [azt társadalmilag tartom érdekesnek, hogy erről egyre többen gondolkodunk nyíltan - valami hiányzik az életünkben?]
voltam egy csoportdinamikai tréningen az elmúlt időszakban, ahol a csoportkohézió egyik dimenziójaként definiáltuk magát az intimitást, amelynek az erőssége alapvetően határozza meg a csoporttagok egymás közötti viszonyát, kapcsolódási felületét. már ez önmagában nagyon meghatározó volt, hiszen önként vállalt bentlakásos körülmények nagyon intenzív élményeket tettek lehetővé, megoszthatóvá.
legutóbb pedig a képzésen merült fel egy eset kapcsán (ahol egy nő és férfi hosszú idő után újra találkozott, és üdvözlésképpen jólesően megölelték egymást), hogy van-e intimitás szexualitás nélkül? lehet-e közel kerülni egy ellenkező nemű egyedhez, feltárni, átadni önmagunkat szexuális vonzalom nélkül?
úgy hiszem, hogy kell, hogy legyen vonzalom - nők esetében is megvan ez a vonzalom, csak kevésbé ölt szexuális jelleget -, a kérdés az, hogy milyen intenzitású, illetve hogy mit kezdünk vele: tudomást veszünk-e róla vagy sem, elfojtuk-e vagy utat engedünk neki, fontos az aktualitása is, illetve hogy milyen kereteket szabunk magunknak, milyen keretek szabnak a társadalom elvárások.

pedestrian crossing

párhuzamok a zebrán ha találkoznak
metszéspont a mosolyod
nem változunk

véget nem ért történetek

a történetek nem véget érnek, csak abba maradnak - mondta a telefonba A lány. s akkor jön a fordulat egy borgőzös esetén, amikor előbukkannak, csak úgy a semmiből.

s ott megmérettek

együtt/lét

fura alkalmazkodni egy másik emberhez - pedig csak átutazóban van itt. 2 hét. a korlátaimat figyelem. hogy nem nézek tv-t, bár reggel a híreket meghallgatom. hogy nem akkor és úgy használom a fürdőszobát. nyitott ajtóval. hogy gondolnom kell rá, hogy ő is evett-e vacsorát. hogy meddig bírom, hogy soha nem vagyok egyedül. -- ilyen olyan régen volt.
most olyan az élet, mint egy teszt. kibírok-e egy jó barátot angolul 2 hétig. akiért (szerintem) , én is felelős vagyok - mindegy, hogy állítja, hogy nem. én így érzem. nálam vendég.
tegnap rájöttem, hogy az a baj (régen is ez volt), hogy soha nem vagyok egyedül itthon. legalább egy rövid időre. amikor csakis egyedül lehetek. meztelen.

miért olyan fontos ez??

ünnepi könyvhét

szerette az ünnepi könyvhét hangulatát, egy olyan nyárra emlékeztette, amikor a pórusain keresztül érzékelte a világot. a könyvhétről soha semmi más nem jutott eszébe, mint az a séta hazafelé a kora délutáni napsütésben egy nagy csomag könyvvel és a férfival. meleg nyári nap sütött, napsárga ruhájában eggyéolvadt a napsütéssel, lobálta kezében a szerzeményeket és boldog volt. érezte a kora nyári utca hűvösét, amely még nem forrósodott át, még csak ennek ígéretét sejtette. egy forró délután ígéretét, a falak között. a szavak és a szerelem mámorában.

azóta is ezeket a pillanatokat kereste. idegesítette a tömeg, a sok lökdösődés, hogy nem tud elmélyülni a könyvek illatában. a napsárga nyugvópontot kereste azóta is a tömegben. önmagában.

33

akkor kapta a borospoharakat,
szkopjében élt,
s élvezte a létet,
olykor zenélt a lelke,
mert megpendített néhány húrt
az érzelem mélysége?


az ember a születésnapján vegyen ki szabadságot: aztán Isten éltesse! ezt a bölcsességet adta át. nem ő gondolta így, a másik mondta. ez volt az ajándéka.
hogy van az, hogy a korkülönbség ebben a relációban sohasem csökken?
mindig az öccse lesz, gondolta ;D