ülök itt, és bömböl valami régi szám a jútyubról, és a jövőre gondolok. meg arra a régről fakadó érzésre, hogy úgy bokán rúgnálak. és aztán rájövök, hogy már nincs benne(m) sajnálat (indulat?), csak egy kicsit; hogy két értelmes ember... de ha Te így, akkor ezt is el kell fogadjam, mert nincs kedvem küzdeni.
azt hiszem ezt tanultam (értettem?) meg mostanság, hogy nincs kedvem küzdeni, kitaposni a helyet, ami az enyém (lehetne). hogy pontosan miért is kell(ene) nekem küzdenem. lehet, hogy nem a legracionálisabb és legoptimálisabb döntést hozom, de nem akarok küzdeni. fölöslegesnek tartom. tudom, hogy a többség nem így működik, de én így. az én rendszeremben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, és nincs benne ez a folyamatos bizonyítási kényszer, hogy mindegy mi, de én vagyok a "legjobb, a legokosabb, a legszebb stb", és bármi áron - és előbb-utóbb úgyis bebizonyítom neked, Te dög/seggfej/fajankó,- hogy akkor is én vagyok. még akkor is, ha mindezt a legkulturáltabb okosfiú/lány értelmiségi - "na, most már meg nem sértődj, kisanyám," - jelmezbe bújtatom. itt az én egóm diktál. neked kuss. evvan.
nem vagyok tudatos, vagy szeretnék az lenni, de mégsem megy, mert akkor szembe kéne nézni önmagammal, és akkor ez nem megy. sérül az egóm, aki én vagyok. tehát nem kell. nem fogok. jó ez így, én vagyok az ász. vazze. csá.
nem küzdök. amit nem értenek. én kooperálni szeretek. én szeretem, ha mindegyikünknek jó. ma ez nem népszerű, de tudom, hogy hosszútávon nekem van igazam. remélem.
nna, asszem, ezt biztosan nem akarom. így élni.
egyre többször eszembe jut, hogy tiszteletben és szeretetbe szeretnék élni. nem akarok magyarázkodni. az én rendszeremben az emberek nyíltak és őszinték. értik egymást, és figyelnek egymásra. ez fontosabb, mint bármi. (nem, ez nem idealisztikus. hiszen arra is figyelnek, hogy élni kell, itt és most. és igen, ez feszültséggel és hajtással jár. de ami fontos az a figyelem. meghogy kint hagyjuk a fölösleges feszkót. megtanuljuk kint hagyni, mert különben megeszi a bentet.)
ezt próbálom. így akarok élni. hogy legyen fontos, ami benn van! hogy figyeljek, figyeljünk oda, mert különben semmi értelme az egésznek.
most az ugrott be, -mert eszembe jutott, ahogy ma hátat fordítottál, bár valszínű, hogy észre sem vetted, - hogy akkor ki kitől is tart? ki kinek (és miért is?) kudarc? hah! ez jó. még mindig itt tartok (hát, Te?)! mindegy. már mindegy. nem érzek benne feszültséget. csak csalódottságot. meg kicsit nevetséges ez a helyzet. úgybokán rúgnálak. hátha attól leesik (és meghúzod a copfom).
de az van, hogy ma új életet kezdtem. megvalósítottam egy álmom, ami további álmok megvalósítására inspirál. persze még le kell zárjak néhány dolgot, de aztán újra felépítem magam. újra lesznek új álmaim. csak azt sajnálom, hogy nem leszünk barátok, még csak igazán jóban sem leszünk, pedig az jó lenne. hiányozni fogsz.
azt hiszem ezt tanultam (értettem?) meg mostanság, hogy nincs kedvem küzdeni, kitaposni a helyet, ami az enyém (lehetne). hogy pontosan miért is kell(ene) nekem küzdenem. lehet, hogy nem a legracionálisabb és legoptimálisabb döntést hozom, de nem akarok küzdeni. fölöslegesnek tartom. tudom, hogy a többség nem így működik, de én így. az én rendszeremben mindennek és mindenkinek megvan a maga helye, és nincs benne ez a folyamatos bizonyítási kényszer, hogy mindegy mi, de én vagyok a "legjobb, a legokosabb, a legszebb stb", és bármi áron - és előbb-utóbb úgyis bebizonyítom neked, Te dög/seggfej/fajankó,- hogy akkor is én vagyok. még akkor is, ha mindezt a legkulturáltabb okosfiú/lány értelmiségi - "na, most már meg nem sértődj, kisanyám," - jelmezbe bújtatom. itt az én egóm diktál. neked kuss. evvan.
nem vagyok tudatos, vagy szeretnék az lenni, de mégsem megy, mert akkor szembe kéne nézni önmagammal, és akkor ez nem megy. sérül az egóm, aki én vagyok. tehát nem kell. nem fogok. jó ez így, én vagyok az ász. vazze. csá.
nem küzdök. amit nem értenek. én kooperálni szeretek. én szeretem, ha mindegyikünknek jó. ma ez nem népszerű, de tudom, hogy hosszútávon nekem van igazam. remélem.
nna, asszem, ezt biztosan nem akarom. így élni.
egyre többször eszembe jut, hogy tiszteletben és szeretetbe szeretnék élni. nem akarok magyarázkodni. az én rendszeremben az emberek nyíltak és őszinték. értik egymást, és figyelnek egymásra. ez fontosabb, mint bármi. (nem, ez nem idealisztikus. hiszen arra is figyelnek, hogy élni kell, itt és most. és igen, ez feszültséggel és hajtással jár. de ami fontos az a figyelem. meghogy kint hagyjuk a fölösleges feszkót. megtanuljuk kint hagyni, mert különben megeszi a bentet.)
ezt próbálom. így akarok élni. hogy legyen fontos, ami benn van! hogy figyeljek, figyeljünk oda, mert különben semmi értelme az egésznek.
most az ugrott be, -mert eszembe jutott, ahogy ma hátat fordítottál, bár valszínű, hogy észre sem vetted, - hogy akkor ki kitől is tart? ki kinek (és miért is?) kudarc? hah! ez jó. még mindig itt tartok (hát, Te?)! mindegy. már mindegy. nem érzek benne feszültséget. csak csalódottságot. meg kicsit nevetséges ez a helyzet. úgybokán rúgnálak. hátha attól leesik (és meghúzod a copfom).
de az van, hogy ma új életet kezdtem. megvalósítottam egy álmom, ami további álmok megvalósítására inspirál. persze még le kell zárjak néhány dolgot, de aztán újra felépítem magam. újra lesznek új álmaim. csak azt sajnálom, hogy nem leszünk barátok, még csak igazán jóban sem leszünk, pedig az jó lenne. hiányozni fogsz.
Szevasz, Bópeer!*
*hogy ez miért jutott eszembe, nemtom megmagyarázni. de talán majd egyszer kiderül.
lehet kevesebbet kéne innom a nagy boldogságban? és többet írnom?
lehet kevesebbet kéne innom a nagy boldogságban? és többet írnom?
