álom

Azt álmodtam a hétvégén a hosszú alváskor, amikor van esélyem arra, hogy emlékezzek is az álomvilág üzenetére, mert nem a mobilok csörgése, a rádió zaja kelt életre, hanem azért ébredek, mert végre az ágy kidob, szóval azt álmodtam, hogy a Nagymamámmal sétálni megyek. Kellemes őszi sétának indult, sütött a nap, könnyű kabátka volt rajta, az háromnegyedes ujjú gépikötött homokszínű mintás, derékban megkötős, amit úgy szerettem, és bottal járt. Nem indult egy könnyű sétának, de mégis benne volt az a szőke lendület, ami eszembe jut, ha rá gondolok, bár ma már haja hófehér. Mentünk, ballagtunk, de egyszercsak annyira erőtlen lett, hogy nem bírta tovább, majdnem elesett. Ekkor a karjai alá nyúltam, hátulról könnyedén, légiesen megemeltem, s botját elhagyva suhantunk tova, görkorcsolyával a lábamon vittem. Nagyon jó kedvünk lett, csak úgy szálltunk a görkorcsolyán, s derűsen haladtunk a dombokon át. Kacagtunk. Majd a lendülettel együtt, ahogy haladtunk, a Nagymamán zsugorodni kezdett, egyre kisebbé és könyebbé vált, akár egy gyermek, s a végén ott álltam a karomban egy kisgyermekkel, aki már nem a Nagymamám volt, de a sajátom. Tovagörkoriztunk a csípőmön a gyermekkel. A harmónia járta át a történetet.
Amikor felébredtem, nem voltam szomorú, pedig a Nagymamán lassan tényleg tovafogy, s csak arra vágytam, hogy legyen folytatás. Hogy legyen egy kisgyermek, akit tovább cipelhetek.

Körforgás.