"Életem legboldogabb pillanata volt, de nem vettem észre." - így kezdődik Orhan Pamuk nemrégiben magyarul is megjelent könyve (Az ártatlanság múzeuma), az egyetlen, amit eddig végig bírtam olvasni a művei közül. Ezt, elbeszélő jellege és terjedelme (660. oldal !!) ellenére, nagyon emberi művének találtam, ami ugyan egy szerelem történetét meséli el (a férfi szemszögéből), de közben bepillantást nyerünk isztambul családjainak mindennapi valóságába és szokásaiba is, és valahogy azt a társadalmi-politikai berendezkedést is megmutatja, amiről nem beszél.
A kezdőmondat már akkor elbűvölt, amikor megkaptam a könyvet (szülinap:). Miért van az, hogy az életünk - legalábbis az adott pillanatig eltelt életszak - legboldogabb pillanatait csak később vesszük észre? Legtöbbször talán akkor, amikor már elmúlt, elvesztettük, amikor akár már késő. Ha még tartana, akkor valószínűleg nem gondolkoznánk rajta, és a boldog pillanatokon, ugyanis, amikor megéljük, akkor - jó esetben - nincs időnk kitekinteni és elmélkedni rajta. Azt hiszem, erre a következtetésre jutottam egy baráti beszélgetés kapcsán, amikor is azt vizionáltam, hogy lehet-e egyszerre élni és tudni a legboldogabb pillanatot. Ahhoz talán nagyon tudatosnak kell lennie az embernek, illetve nagyon ismerni kell önmagát a pillanatban.
A könyv számomra arról is szólt, hogy milyen az, amikor az ember társadalmi elvárások, nyomások stb hatására nem meri azt tenni, amit a szíve, ösztöne diktál, vagy csak későn teszi meg (ezáltal elveszti aktualitását), és amikorra dönt, a körülmények már megváltoznak és valami teljesen máshoz kell alkalmazkodjon. Végig azon gondolkodtam, hogy vajon ez a férfi tényleg ennyire szerelmes volt-e a nőbe, hogy végül nyolc évig vendégségbe járt hozzájuk (ami elég faramuci, valljuk be), vagy egyszerűen csak gyáva volt továbblépni és élni az életét. Mikor döntünk jól, ha ragaszkodunk bizonyos érzelmi helyzetekhez, vagy ha megengedjük magunknak, hogy újra szabadok legyünk és szárnyalhassunk? Végül is mitől leszünk boldogok?
A kezdőmondat már akkor elbűvölt, amikor megkaptam a könyvet (szülinap:). Miért van az, hogy az életünk - legalábbis az adott pillanatig eltelt életszak - legboldogabb pillanatait csak később vesszük észre? Legtöbbször talán akkor, amikor már elmúlt, elvesztettük, amikor akár már késő. Ha még tartana, akkor valószínűleg nem gondolkoznánk rajta, és a boldog pillanatokon, ugyanis, amikor megéljük, akkor - jó esetben - nincs időnk kitekinteni és elmélkedni rajta. Azt hiszem, erre a következtetésre jutottam egy baráti beszélgetés kapcsán, amikor is azt vizionáltam, hogy lehet-e egyszerre élni és tudni a legboldogabb pillanatot. Ahhoz talán nagyon tudatosnak kell lennie az embernek, illetve nagyon ismerni kell önmagát a pillanatban.
A könyv számomra arról is szólt, hogy milyen az, amikor az ember társadalmi elvárások, nyomások stb hatására nem meri azt tenni, amit a szíve, ösztöne diktál, vagy csak későn teszi meg (ezáltal elveszti aktualitását), és amikorra dönt, a körülmények már megváltoznak és valami teljesen máshoz kell alkalmazkodjon. Végig azon gondolkodtam, hogy vajon ez a férfi tényleg ennyire szerelmes volt-e a nőbe, hogy végül nyolc évig vendégségbe járt hozzájuk (ami elég faramuci, valljuk be), vagy egyszerűen csak gyáva volt továbblépni és élni az életét. Mikor döntünk jól, ha ragaszkodunk bizonyos érzelmi helyzetekhez, vagy ha megengedjük magunknak, hogy újra szabadok legyünk és szárnyalhassunk? Végül is mitől leszünk boldogok?
No comments:
Post a Comment