ott ültek a mindkettőjük által kedvelt kávézóban, s próbálták behozni az elmaradt öt évet.. valahogy mindig úgy alakult, hogy két-három, vagy akár öt évente talátak újra egymásra. pedig az élet nem sodorta őket olyan messze, de az egyetem volt meghatározó az útkeresésekben. a találkozásokkor mindig megfiatalodtak, s úgy érezték újra az első sorban ülnek az iskolapadban, ahol mindent meg tudnak beszélni.
a kapcsolat mindig otthonos volt. valahogy ott vették fel a fonalat, ahol az életük épp történt. volt néhány összefoglaló mondat, bekezdés az eltelt évekről, de valahogy mindig az aktualitások érdekelték őket a egymásból. minden életkornak voltak jellegzetes témái. valamint szorítkoztak a személyesre eme rövid alkalmakkor, de azért olykor megvillant, hogy hogyan változott a másik, mik érdeklik. odafigyeltek. nemcsak a kimondott mondatokra, de a mögötte lévő tartalomra is. ami nem volt értelmezhető arra rákérdeztek, és még csak egyet sem kellett mindig érteni. ott volt az a kamaszkori kapocs: az átfüstölt éjszakák, beszélgetések, bulik, az első kalandok, aggodalmak, félelmek, az együtt olvasott, írt gondolatok, és persze az első pad, ahol az egész osztály csak a hátukat látta egy (vagy kettő?) éven át. bírták a helyzetet.
most pedig "középkorúan", - amikor ezt hallották magukról, az mindkettejüket meglepte, és nem is tudtak azonosulni vele, mint megállapították, - ültek egy kávéház vasárnap esti székeiben, amit közelhúztak egymáshoz, hogy sugdolózhassanak, és ecsetelték az élet állását. 2:2. ide csak azt vették be, aki számított, akitől valami változott, bennük, körülöttük, általuk. a felesek kimaradtak.
amúgy még mindig a boldogságot keresték. s most már nemcsak a könyvekben, hanem a személyest. s az derült ki, hogy megint ugyanarra tartanak. valahogy a cél ismét közös lett, talán a megközelítés más, de a hullámhossz egy. ez boldogsággal is eltölthette volna őket, mert még mindig tudtak együtt jót kacagni, de valahogy az őket foglalkoztató legfőbb kérdés ezt nem hagyta. a pátosz elmaradt, valahogy olyan valóságízű lett minden. a felnőttkor felelősségei ott lebegtek. pedig ők megint csak az önfeledt szerelemre vágytak, mint az első sorban anno.
ezt már az utcán hazafelé beszélték. hogy az jó lenne, csak úgy semmire sem gondolva szerelmesnek lenni. és akkor talán bármi megtörténhet, és akkor meglesz minden, ami kell. ami most hiányzik. hogy akkor talán boldogok lesznek újra.
de valójában boldogok, mert két-három vagy akár öt évente ismét (felnőtt) kamaszok lehettek. akik az első padból megváltják a világot. bár most azt remélik, a sajátjukat.
(részlet)a kapcsolat mindig otthonos volt. valahogy ott vették fel a fonalat, ahol az életük épp történt. volt néhány összefoglaló mondat, bekezdés az eltelt évekről, de valahogy mindig az aktualitások érdekelték őket a egymásból. minden életkornak voltak jellegzetes témái. valamint szorítkoztak a személyesre eme rövid alkalmakkor, de azért olykor megvillant, hogy hogyan változott a másik, mik érdeklik. odafigyeltek. nemcsak a kimondott mondatokra, de a mögötte lévő tartalomra is. ami nem volt értelmezhető arra rákérdeztek, és még csak egyet sem kellett mindig érteni. ott volt az a kamaszkori kapocs: az átfüstölt éjszakák, beszélgetések, bulik, az első kalandok, aggodalmak, félelmek, az együtt olvasott, írt gondolatok, és persze az első pad, ahol az egész osztály csak a hátukat látta egy (vagy kettő?) éven át. bírták a helyzetet.
most pedig "középkorúan", - amikor ezt hallották magukról, az mindkettejüket meglepte, és nem is tudtak azonosulni vele, mint megállapították, - ültek egy kávéház vasárnap esti székeiben, amit közelhúztak egymáshoz, hogy sugdolózhassanak, és ecsetelték az élet állását. 2:2. ide csak azt vették be, aki számított, akitől valami változott, bennük, körülöttük, általuk. a felesek kimaradtak.
amúgy még mindig a boldogságot keresték. s most már nemcsak a könyvekben, hanem a személyest. s az derült ki, hogy megint ugyanarra tartanak. valahogy a cél ismét közös lett, talán a megközelítés más, de a hullámhossz egy. ez boldogsággal is eltölthette volna őket, mert még mindig tudtak együtt jót kacagni, de valahogy az őket foglalkoztató legfőbb kérdés ezt nem hagyta. a pátosz elmaradt, valahogy olyan valóságízű lett minden. a felnőttkor felelősségei ott lebegtek. pedig ők megint csak az önfeledt szerelemre vágytak, mint az első sorban anno.
ezt már az utcán hazafelé beszélték. hogy az jó lenne, csak úgy semmire sem gondolva szerelmesnek lenni. és akkor talán bármi megtörténhet, és akkor meglesz minden, ami kell. ami most hiányzik. hogy akkor talán boldogok lesznek újra.
de valójában boldogok, mert két-három vagy akár öt évente ismét (felnőtt) kamaszok lehettek. akik az első padból megváltják a világot. bár most azt remélik, a sajátjukat.
s valóban, mert a fiatalember, - aki olykor érdekli őket - ott vár rájuk a következő sarkon, csak észre kell végre vegyék.
Meglesz a boldogság?
Meglesz a boldogság?
No comments:
Post a Comment