fura napokat élek. sztorik vannak mindenütt. újak és régiek is. a régieket már unom. úgy érzem, mindenkit elengedtem, már régen. az újak pedig nem kerek történetek. valahogy nem tetszenek. most így élesben talán nem annyira, mint kellene. de amúgy sem mindig. szeretnék hinni abba, hogy emberek szeretik egymást és kitartnak. és minden kerek. de az élet az mindig rácáfol. ez is megérint. semmi okosat nem tudok mondani. csak hallgatom.
végre autóztam is egy nagyot, egyedül, így végig énekelhettem az utat. már nagyon hiányzott. oldott. mint amikor én voltam a "szív küldi", mert nem volt rádióadás. várom, hogy olyan kreatív legyek újra. sztori kell, azt mondják. és olykor a sztori nem mindig az, mint amire az ember vágyik. de így sztori tanulsággal.
vonat is voltam görkorival a lábamon. mert a gyerekek irtó kreatívak. a mozdony vontatott. élveztük. most pedig az izomlázam emlékeztet, hogy ezt bírom. és milyen klassz, hogy az ember harmincon túl/negyven felé is kezdhet új dolgokat! hát így róttuk a köröket. és boldognak tűntünk.
a legnehezebb sztorim most mégis a nagymamám. mert nem tudunk rajta úgy segíteni, hogy az neki jó legyen. hogy élvezze. hogy örüljön. és nem is mindig érti a helyzetét. sőt, leginkább egyáltalán nem. ez érzelmileg nagyon is megérint. nehéz ezt látni. ő, aki mindig oly energikus volt, most kvázi magatehetetlen. s ezt ő nem tudja elfogadni. olyan mint egy gyerek. olyan nehéz lehet neki, ott belül, amikor érti. ma olyan nehezen hagytam ott az otthonban, nem értette, hogy ott lakik, és sírt, hogy ezt tesszük. én is jól kibőgtem magam utána. tehetetlenségemben. pedig az eszemmel tudom, hogy ez a legjobb neki. de legalább délelőtt sétáltunk egy jót, virágokat is vittünk a temetőbe. sütött a nap. s megláttuk az apró dolgokban a szépséget. ezt úgy szeretem benne. hogy látja.
hazafelé úton egész végig az járt a fejemben, hogy vajon mitől boldog az ember. mi a boldogság. mi tesz boldoggá és elégedetté. és miért nem találjuk mostanában. miért nem elég fontos, hogy tegyünk érte. mindent. a nagymamám 56 évet élt le a nagypapámmal, az egész felnőtt életét. biztos hiányzik neki, még akkor is, ha nem mindig volt könnyű. főleg a vége nem. s hogy velem megtörténik-e valaha, hogy a súlypontom egy másik emberben lesz. és fordítva. és hogy ezt jónak és fenntarthatónak is találom. hogy vajon ez a végezetem. vagy nekem más a sztorim. hogy mi az én sztorim.
hát, az van, hogy mostanában megint
végre autóztam is egy nagyot, egyedül, így végig énekelhettem az utat. már nagyon hiányzott. oldott. mint amikor én voltam a "szív küldi", mert nem volt rádióadás. várom, hogy olyan kreatív legyek újra. sztori kell, azt mondják. és olykor a sztori nem mindig az, mint amire az ember vágyik. de így sztori tanulsággal.
vonat is voltam görkorival a lábamon. mert a gyerekek irtó kreatívak. a mozdony vontatott. élveztük. most pedig az izomlázam emlékeztet, hogy ezt bírom. és milyen klassz, hogy az ember harmincon túl/negyven felé is kezdhet új dolgokat! hát így róttuk a köröket. és boldognak tűntünk.
a legnehezebb sztorim most mégis a nagymamám. mert nem tudunk rajta úgy segíteni, hogy az neki jó legyen. hogy élvezze. hogy örüljön. és nem is mindig érti a helyzetét. sőt, leginkább egyáltalán nem. ez érzelmileg nagyon is megérint. nehéz ezt látni. ő, aki mindig oly energikus volt, most kvázi magatehetetlen. s ezt ő nem tudja elfogadni. olyan mint egy gyerek. olyan nehéz lehet neki, ott belül, amikor érti. ma olyan nehezen hagytam ott az otthonban, nem értette, hogy ott lakik, és sírt, hogy ezt tesszük. én is jól kibőgtem magam utána. tehetetlenségemben. pedig az eszemmel tudom, hogy ez a legjobb neki. de legalább délelőtt sétáltunk egy jót, virágokat is vittünk a temetőbe. sütött a nap. s megláttuk az apró dolgokban a szépséget. ezt úgy szeretem benne. hogy látja.
hazafelé úton egész végig az járt a fejemben, hogy vajon mitől boldog az ember. mi a boldogság. mi tesz boldoggá és elégedetté. és miért nem találjuk mostanában. miért nem elég fontos, hogy tegyünk érte. mindent. a nagymamám 56 évet élt le a nagypapámmal, az egész felnőtt életét. biztos hiányzik neki, még akkor is, ha nem mindig volt könnyű. főleg a vége nem. s hogy velem megtörténik-e valaha, hogy a súlypontom egy másik emberben lesz. és fordítva. és hogy ezt jónak és fenntarthatónak is találom. hogy vajon ez a végezetem. vagy nekem más a sztorim. hogy mi az én sztorim.
hát, az van, hogy mostanában megint
"minden megérint /
sohasem nő be a szívem lágya?"
sohasem nő be a szívem lágya?"
1 comment:
ez szép volt. :)
Post a Comment