az idei nyári kalandok a karavánszerájok sejtelmes (vicces, hogy ezt először 'ly'-vel írtam le, mert csakis a selyemre gondoltam :)) világába repítettek, olyan tájakra, amelyek mesékből váltak valósággá és varázslatukkal az ezeregy éjszakák világát idézték, olyan selymesen simogattak, mint a kelmék, amelyekkel évszázadokon át kereskedtek... a Selyemúton jártam, Dzsinginsz kán földjén, Kis Mukk birodalmában, azaz a mesés Keleten, Tadzsikisztán és Üzbegisztán földjén.
nem tervezgettem évek óta, hogy ide utazom, nem vágytam jobban ide, mint bárhova máshova, azt hiszem, vannak olyan utak, amelyek egyszerűen csak bennem vannak, és egyszer csak eljutok oda, épp akkor, amikor itt van az ideje. ahogy évekkel ezelőtt egy barátnőm - épp Afrika éveim voltak- találóan megjegyezte: "Vannak évek, ami bizonyos kontinensek vonzásában telnek, más évek, máshogyan." most ázsiai, pontosan selyem éveim vannak. két éve kínában jártunk az északi úton, most átléptünk a középső szakaszra.
ezt az utat egy elegem-van júniusi hétvégén döntöttem el. nem érdekelt, ki mit szól majd. annyiszor érdekelt már, hogy bizonyos munkák, emberek, szerelmek miatt nem utaztam el, pedig ami rám tartozik, az ugyis megvár. befizettem, és hussanás.
ecsetelhetném, hogy milyen az, amikor visszatér a keleti-blokk fíling a leningrádi (sicc! szentpétervári) reptéren, ahol se ki, se be nem léphetsz, és abban sem lehetsz biztos, hogy átvisznek a megfelelő terminálra, vízhez pedig csak egy hamis beszállókártyával juthatsz. vagy milyen amikor rájösz, hogy ezek az országok úgy muszlimok, mint te keresztény, és akkor azon tűnödsz, hogy mi a fenéért nem hoztál rövid nadrágot és ujjatlan pólót, de szerencsére sapka - ami teljesen turistává varázsol - van nálad, mert így is hőgutát kapsz 47 fokban a csodás Buxara medreszei között. és közben sodródsz az úttal, amit egy irtó jófej srác rakott össze, aki még oroszul is hajlandó tanítani, mert nem bírod, ha nem beszélgethetsz a helyiekkel, s bár szabadulni kívánsz attól, hogy a helyi politikai, társadalmi, gazdsági viszonyokról érdeklődj (mert épp ebből van eleged), arra döbbensz rá a khivai könyvesbolt pultjánál, hogy finoman bomlasztod a diktatúrát és civil aktivitásra sarkalsz, miközben történelemről diskurálsz és Nassradin hodzsa kalandjai bukkannak fel gyerekkorod angol meséiből. eszembe jut Jung is, aki azt mondta afrikai utazásán, hogy a probléma rendszer az benne van, nem az őt körülvevő világban, tök mindegy hova utazik. hát ez az, akkor mi végre jártam ott?
nagyon otthonos út volt. ismerősek voltak az emberek. kedvesek, még romlatlanok. főleg a nők, sokat mosolyogtak. alapvetően szegények, de amijük van, megosztották, és mi is. ettünk-ittunk jókat, jártuk a piacot, a negyedik napon már a helyi áron kaptuk a körtét (bár az első napon volt ingyen kóstoló), és alkudtunk oroszul, tadzsikul, üzbégül, vagy angolul, mikor melyiket értettük. lett helyi ruhám Samarkandi dizájn, de nyárra kiváló lenge viselet. helyben varrta egy idős hölgy. a legviccesebbnek azonban egy fekete birka (?) sapkát tartottam, amelyben úgy néztél ki, mint Buksi (zsinóros puli) kutyánk - haha!
ahogy haladtunk az úton, egyre beljebb a sivatagba, kicsit kausztrofóbikus lettem, innen nincs kiút, a végén elfogy a járt út, és akkor tényleg már csak az ösztön marad a sivatagon át. természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy egyre rosszabb lett az utak minősége, majd már csak a természetes föld út maradt. a csillagok viszont ugyanúgy csillogtak, mint Afrikában, ott ültem kinn, bámultam az eget, és valahogy ugyanarra megváltásra, búcsúra vártam, de most az érzés az elengedésről szólt, hogyan engedjek el helyzeteket, embereket, vágyakat, amik egyszer úgy tűnt fontosak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (de az is lehet, hogy én nem váltottam be - de a végeredménye szempontjából mindegy!). szeretem a csillagos eget a sivatagban ülve :)
és végül elértünk oda, ahova a tádzsik hegyek (Fann) bővizű patakjai óta tartottunk, és ahova a víz ma már nem ér el: az Aral-tóhoz. összezsugorodva, kihaltan fogadott a kietlen táj. 160 km-t vezettünk az egykori partjától a mostani habokig, és arra gondoltam, hogy mennyi mindenre hatással van az, ahogyan élünk. a tó már nem édes a szélén térdig süppedsz az iszapba, barázdált az alja is. amikor befutottam, olyan érzésem volt, mint a tengernél. ahogy mindig egy pillanatra meglep a sós víz íze a szám szélén. nagyon élveztem, de nagyon beljebb nem mertünk úszni a hullámok miatt. majd egyedül maradtam, csak én az egész tóban - végtelenség érzésem nőtt. hiányzott már a víz, és a selymes simogatása.
történt még annyi minden más is, ami fontos lehet még, majd, és fel-felbukkan azóta (most is, amikor írok), de erről szól az utazás, hogy a benyomásaid, élményeid veled maradnak, és olykor a szürke novemberi, téli napok egyikén elő tudod venni, és megsimogatnak, a nyár hőségével térnek vissza.
nem tervezgettem évek óta, hogy ide utazom, nem vágytam jobban ide, mint bárhova máshova, azt hiszem, vannak olyan utak, amelyek egyszerűen csak bennem vannak, és egyszer csak eljutok oda, épp akkor, amikor itt van az ideje. ahogy évekkel ezelőtt egy barátnőm - épp Afrika éveim voltak- találóan megjegyezte: "Vannak évek, ami bizonyos kontinensek vonzásában telnek, más évek, máshogyan." most ázsiai, pontosan selyem éveim vannak. két éve kínában jártunk az északi úton, most átléptünk a középső szakaszra.
ezt az utat egy elegem-van júniusi hétvégén döntöttem el. nem érdekelt, ki mit szól majd. annyiszor érdekelt már, hogy bizonyos munkák, emberek, szerelmek miatt nem utaztam el, pedig ami rám tartozik, az ugyis megvár. befizettem, és hussanás.
ecsetelhetném, hogy milyen az, amikor visszatér a keleti-blokk fíling a leningrádi (sicc! szentpétervári) reptéren, ahol se ki, se be nem léphetsz, és abban sem lehetsz biztos, hogy átvisznek a megfelelő terminálra, vízhez pedig csak egy hamis beszállókártyával juthatsz. vagy milyen amikor rájösz, hogy ezek az országok úgy muszlimok, mint te keresztény, és akkor azon tűnödsz, hogy mi a fenéért nem hoztál rövid nadrágot és ujjatlan pólót, de szerencsére sapka - ami teljesen turistává varázsol - van nálad, mert így is hőgutát kapsz 47 fokban a csodás Buxara medreszei között. és közben sodródsz az úttal, amit egy irtó jófej srác rakott össze, aki még oroszul is hajlandó tanítani, mert nem bírod, ha nem beszélgethetsz a helyiekkel, s bár szabadulni kívánsz attól, hogy a helyi politikai, társadalmi, gazdsági viszonyokról érdeklődj (mert épp ebből van eleged), arra döbbensz rá a khivai könyvesbolt pultjánál, hogy finoman bomlasztod a diktatúrát és civil aktivitásra sarkalsz, miközben történelemről diskurálsz és Nassradin hodzsa kalandjai bukkannak fel gyerekkorod angol meséiből. eszembe jut Jung is, aki azt mondta afrikai utazásán, hogy a probléma rendszer az benne van, nem az őt körülvevő világban, tök mindegy hova utazik. hát ez az, akkor mi végre jártam ott?
nagyon otthonos út volt. ismerősek voltak az emberek. kedvesek, még romlatlanok. főleg a nők, sokat mosolyogtak. alapvetően szegények, de amijük van, megosztották, és mi is. ettünk-ittunk jókat, jártuk a piacot, a negyedik napon már a helyi áron kaptuk a körtét (bár az első napon volt ingyen kóstoló), és alkudtunk oroszul, tadzsikul, üzbégül, vagy angolul, mikor melyiket értettük. lett helyi ruhám Samarkandi dizájn, de nyárra kiváló lenge viselet. helyben varrta egy idős hölgy. a legviccesebbnek azonban egy fekete birka (?) sapkát tartottam, amelyben úgy néztél ki, mint Buksi (zsinóros puli) kutyánk - haha!
ahogy haladtunk az úton, egyre beljebb a sivatagba, kicsit kausztrofóbikus lettem, innen nincs kiút, a végén elfogy a járt út, és akkor tényleg már csak az ösztön marad a sivatagon át. természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy egyre rosszabb lett az utak minősége, majd már csak a természetes föld út maradt. a csillagok viszont ugyanúgy csillogtak, mint Afrikában, ott ültem kinn, bámultam az eget, és valahogy ugyanarra megváltásra, búcsúra vártam, de most az érzés az elengedésről szólt, hogyan engedjek el helyzeteket, embereket, vágyakat, amik egyszer úgy tűnt fontosak, de nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket (de az is lehet, hogy én nem váltottam be - de a végeredménye szempontjából mindegy!). szeretem a csillagos eget a sivatagban ülve :)
és végül elértünk oda, ahova a tádzsik hegyek (Fann) bővizű patakjai óta tartottunk, és ahova a víz ma már nem ér el: az Aral-tóhoz. összezsugorodva, kihaltan fogadott a kietlen táj. 160 km-t vezettünk az egykori partjától a mostani habokig, és arra gondoltam, hogy mennyi mindenre hatással van az, ahogyan élünk. a tó már nem édes a szélén térdig süppedsz az iszapba, barázdált az alja is. amikor befutottam, olyan érzésem volt, mint a tengernél. ahogy mindig egy pillanatra meglep a sós víz íze a szám szélén. nagyon élveztem, de nagyon beljebb nem mertünk úszni a hullámok miatt. majd egyedül maradtam, csak én az egész tóban - végtelenség érzésem nőtt. hiányzott már a víz, és a selymes simogatása.
történt még annyi minden más is, ami fontos lehet még, majd, és fel-felbukkan azóta (most is, amikor írok), de erről szól az utazás, hogy a benyomásaid, élményeid veled maradnak, és olykor a szürke novemberi, téli napok egyikén elő tudod venni, és megsimogatnak, a nyár hőségével térnek vissza.
ja, és esznek dinnyét. sőt, kézipoggyászként szállítják a repülőn a távolélő kedveseknek. méghozzá mézédes napérlelte dinnyét: pirosat, sárgát és fehéret is!
